Gabó napló

A depresszióval együtt az Istenbe vetett hitem is eltűnt.Köszönöm a segítségeteket! Mostanában csak úgy vagyok, de ez jó.

Atyát hívtál elesten, embert, ha nincsen Isten… /J.A./

Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk, de mi férfiak férfiak maradjunk és nők a nők- szabadok, kedvesek- s mind ember, mert az egyre kevesebb. /J.A./

Ami az elmúlt héten történt az egyetemen, az kárpótlás azért, amiért pár ember kilépett az életemből.

Rengeteg jó/meglepő  dolog történt, végre tudtam örülni. A lezárás a mai fagyizás Vácon, és a napsütésben sétálás a Duna-parton.

A tegnapi beszélgetés folytatásaként éjjel azt álmodtam, hogy 2 srác megölt. Meghalnék én szívesen, de akkor inkább úgy, hogy ne fájjon. Túl sokba kerülök én. Legalább egy ok lenne, amiért először és utoljára virágot kapnék…

„Bölcs belátás többet ér
Minden más adománynál.” /Antigoné/

Immáron majd’ 2 hónapja nem írom a blogot, nem is hiányzik.
Mióta befejeztem, semmi változás. Ugyanúgy nem látom értelmét az életnek, nincs kiért/miért élni. József Attila versei ugyanannyira tetszenek még mindig, látom a pesszimizmust, de mintha helyettem beszélne.
Talán kicsit többet mosolygok, pontosabban már néha mosolygok.

Mennék tanulni az erdőbe, sétálni a Duna-partra, Ligetbe, de nem lehet. Fenn kell lenni Pesten, tanulni, hogy megkapjam, hogy semmit nem tudok. Ugyanúgy életképtelen vagyok.

Ugyanúgy nincsen az érzelmeknek jelentősége a mai világban… Ha más tudná, hogy én még a mosolynak is mennyire örülök…

Nem hittem volna, hogy itthon is létezik olyan tanár, mint Németországban Herr Bock :)
Továbbá az is jólesik, hogy Timi szobatársnőm már többször megjegyezte, mennyi verset tudok. Ezzel kivételesen egyet kell értenem :) (ha nem is verset, akkor részletet) Az élet apró örömei.

„Mikor nagyokat ütnek rajtunk,
Milyen jó lenne nem ütni vissza
Se kézzel, se szóval,
Világitni a napvilággal,
Elaltatni az éjszakával,
Szólni a gyávaság szavával,
De sose ütni vissza.” /József Attila/

„Nem kértem tőled az életet.
S még mielőtt majd egyszer meghalok,
Még tudnom kell, miért vagyok.”

Egyszer véget ér a lázas ifjúság,
Egyszer elmúlnak a színes éjszakák,
Egyszer véget ér az álom, egyszer véget ér a nyár,
Ami elmúlt, soha nem jön vissza már.

• mikor még nagyon pici voltam, olyan jó volt. Mindennap nála töltöttem a délutánt. Akármit is csináltunk közben be volt kapcsolva a Spektrum tv. Volt keresztanyámnak 2 hatalmas kirakója, az egyiken Mászókázó kisgyerekek voltak, dédipapám örömére mindig a szoba közepére raktuk ki (úgy legalább mi picik is láttuk hogy mi van a képen, meg máshol nem is fért volna el).
  Ha szép idő volt, egész délutánokat töltöttünk a Rózsaparkban. Padon ülve rajzoltunk egy darab bottal a kavicsok közé mindenfélét. Megtanított kerekesszékes embert rajzolni pár vonallal (persze már azt sem tudok).  Volt ott egy kiszáradt tómeder, aminek a közepében egy vasszerkezet tetején egy gólya állt. Mindig felmásztam rá. Volt még egy nagyon-nagyon magas létraszerű mászóka. Dédipapám mindig féltett ha arra felmásztam, mit csinál velem, ha leesek.
  Legjobb nyári játékunk az volt nála, hogy a kék műanyag hordót festettük vízzel, írtunk rá, de mire egy csíkot is húztunk, az a tűző naptól el is párolgott. Együtt szedtünk cseresznyét a nagy fáról, játszottunk a cicákkal, festettük a fák beteg részeit, írtuk a kicsi füzetbe, hogy a fecskék mikor térnek vissza.
  Hétvégén reggelente mentünk az öregotthonba egy bácsit meglátogatni. A bácsi hirtelen meghalt, utána egyik reggel dédipapám is. 

  Mi maradt? Egy fénykép, rengeteg háborúból hazaírt képeslap sok tömött sorral. Számomra olvashatatlanok a képeslapok, mert azzal a tipikus szép régi írással van írva. Szerencsétlen vagyok, ez van.
  Már a Rózsapark sem olyan, mint 14 éve. Modern játszótér van, nincsenek kavicsok, nincs gólya, nincs bozót. Semmi régi.

• telik az idő…  a bölcsi előtti tér is olyan kicsinek tűnik, kivágták a bokrokat, ott áll már egy hatalmas ocsmány kereszt, nem tudom, minek. Kisgyereket sosem látok az udvaron.
• Jártam sok évig ministrálni (a napokban kaptuk meg a képet atyától), misék után fociztunk mindig a novíciusokkal a tornateremben. Vagy magasat ugrottunk, vagy gyűrűztünk. Úúú, milyen régen volt…  semmit nem változtam kinézetre.
• Volt hosszú ideig fogszabályzóm, abból egy év beragasztós, amit azóta is féltve őrzök a fülbevalóim között. Fél év után rendbe hozta a fogaimat, de annyira megszerettem, hogy kértem, ne szedjék le. A fogorvos csak nézett, mert ilyen valakivel még nem találkozott, aki szerette.
• zongoráztam, gitároztam… Zongorázni még tudok, de a gitár 2010 augusztusa a kezemben sem volt csak tokostul, amikor épp a szoba egyik sarkából a másikba dobtam takarításkor. Lehet, már behangolni sem lennék képes.
• voltam háromszor szerelmes. Elég furcsa az ízlésem, de Miki még a szobatársaimnak is tetszik. Végre, valamiben egyetértek velük. Mickey… Minden szempontból 10-es. Meg is érdemli őt a felesége. De akkor is fogunk mi még nyulat fogni a parkban, remélem.
• Megszerettem a Duna-partot, Ligetet. Kiskoromban mindig ott bicajoztunk, gyűjtöttünk gesztenyét, csigát, télen szánkóztunk, futottunk este a denevérek elől, etettünk hattyút, néztük a hatalmas jégtáblákat és az elsüllyedt uszályt a börtön alatt.
  Már egyáltalán nem ezért szeretek ott sétálni. Teljesen másért.
• mára már megbolondultam, nem akarok élni. Rájöttem, hogy semmi értelme, már nem az a vigyorgós valaki vagyok, aki mindenkihez odamegy beszélgetni a Duna-parton, vagy azért ” fenyegeti ” meg a szolfézstanárnő, mert a sok nevetése miatt nem lehet órát tartani.
• Elég sokáig reménykedtem benne, hogy létezik igaz barátság, aztán rájöttem, hogy nem.
• A következő mondatot meg a napokban kaptam levélben. (A személy miatt különösen meglepődtem és jólesett. Több ilyen úgysem lesz):
  

  Én mindig nagyon örülök, amikor látlak (de ezt remélem úgyis tudod…).

Handel

Csak ennyit akartam. Vége.

Ha már az életben nem ölelhetek meg egy fiút sem, akkor beérem azzal (ami persze nem igaz), hogy ma azt álmodtam. Nem tudom, ki volt, de egy aranyos fiú. Fekete ingben. Áááá de jó is volt. :(

Továbbá azt is ma álmodtam, hogy megöltem valakit (a neve nem publikus). Késsel leszúrtam.

Meg azt, hogy egy nagyon aranyos, helyes fiúval találkoztam (a nevét megint csak nem írom le… mert egyszerűen kitalálható), elmentünk bobozni Csodaországba. Aztán hirtelen rádöbbent, hogy mittudomén hol kéne lennie, felvette az ingét, nyakkendőjét, zakóját és mondta, hogy majd jövőre találkozunk, addig nem jön haza. Én meg csak annyit mondtam, hogy neee, hát még csak január van.

És felkeltem. Tényleg január van. A valóságban is aranyos. Abban meg én is biztos vagyok, hogy jövő előtt nem találkozunk. Vagy talán sohasem…

Az utóbbi két hónapban az átaludt (és rossz álmokkal teli) órák száma megegyezik az átsírt órák számával.

… sírva felhív, 2 tőmondat után leteszi a telefont. Gabó is sír. Délután beszélünk. Már biztosan nem nem él sokáig mert nem akar. Én sem akarok mert nincs értelme. Felvetem az ötletet, hogy akkor már együtt legyünk öngyilkosok, rakjanak egy sírba, hogy ne kelljen a sírfelnyitásért 2x fizetni. De tulajdonképpen a tömegsír is jó, csak tűnjünk el a világból. De nekem még élnem kell mert fiatal szép kedves vagyok. (ezt nem én állítom) Ő az aki szép, fiatal, vidám. Azt hittem, boldog, élvezi az életet. Megint tévedtem. Mint mindig. Örül, hogy megismerhetett, és  még hiszi, hogy boldog leszek. Én már nem.

Az élet kudarcok és csalódások sorozata… Gabó sír.

Egyre jobban bizonyosodom meg róla, hogy a szkeptikus ateizmus felé vezető úton járok. Hát ez van.

Emberek!

Jelentem, ma örömet tudtam szerezni valakinek. (Csodával határos módon.)

Ennyit még egy álmom miatt nem sírtam. :(

Pont egy éve volt az utolsó szalagavatónk. Meg is találtam sok keresgélés után az A-sok táncának a zenéjét. Jeee. :)

Cotton Eyed Joe Rednex Original Version