Gabó napló

• mikor még nagyon pici voltam, olyan jó volt. Mindennap nála töltöttem a délutánt. Akármit is csináltunk közben be volt kapcsolva a Spektrum tv. Volt keresztanyámnak 2 hatalmas kirakója, az egyiken Mászókázó kisgyerekek voltak, dédipapám örömére mindig a szoba közepére raktuk ki (úgy legalább mi picik is láttuk hogy mi van a képen, meg máshol nem is fért volna el).
  Ha szép idő volt, egész délutánokat töltöttünk a Rózsaparkban. Padon ülve rajzoltunk egy darab bottal a kavicsok közé mindenfélét. Megtanított kerekesszékes embert rajzolni pár vonallal (persze már azt sem tudok).  Volt ott egy kiszáradt tómeder, aminek a közepében egy vasszerkezet tetején egy gólya állt. Mindig felmásztam rá. Volt még egy nagyon-nagyon magas létraszerű mászóka. Dédipapám mindig féltett ha arra felmásztam, mit csinál velem, ha leesek.
  Legjobb nyári játékunk az volt nála, hogy a kék műanyag hordót festettük vízzel, írtunk rá, de mire egy csíkot is húztunk, az a tűző naptól el is párolgott. Együtt szedtünk cseresznyét a nagy fáról, játszottunk a cicákkal, festettük a fák beteg részeit, írtuk a kicsi füzetbe, hogy a fecskék mikor térnek vissza.
  Hétvégén reggelente mentünk az öregotthonba egy bácsit meglátogatni. A bácsi hirtelen meghalt, utána egyik reggel dédipapám is. 

  Mi maradt? Egy fénykép, rengeteg háborúból hazaírt képeslap sok tömött sorral. Számomra olvashatatlanok a képeslapok, mert azzal a tipikus szép régi írással van írva. Szerencsétlen vagyok, ez van.
  Már a Rózsapark sem olyan, mint 14 éve. Modern játszótér van, nincsenek kavicsok, nincs gólya, nincs bozót. Semmi régi.

• telik az idő…  a bölcsi előtti tér is olyan kicsinek tűnik, kivágták a bokrokat, ott áll már egy hatalmas ocsmány kereszt, nem tudom, minek. Kisgyereket sosem látok az udvaron.
• Jártam sok évig ministrálni (a napokban kaptuk meg a képet atyától), misék után fociztunk mindig a novíciusokkal a tornateremben. Vagy magasat ugrottunk, vagy gyűrűztünk. Úúú, milyen régen volt…  semmit nem változtam kinézetre.
• Volt hosszú ideig fogszabályzóm, abból egy év beragasztós, amit azóta is féltve őrzök a fülbevalóim között. Fél év után rendbe hozta a fogaimat, de annyira megszerettem, hogy kértem, ne szedjék le. A fogorvos csak nézett, mert ilyen valakivel még nem találkozott, aki szerette.
• zongoráztam, gitároztam… Zongorázni még tudok, de a gitár 2010 augusztusa a kezemben sem volt csak tokostul, amikor épp a szoba egyik sarkából a másikba dobtam takarításkor. Lehet, már behangolni sem lennék képes.
• voltam háromszor szerelmes. Elég furcsa az ízlésem, de Miki még a szobatársaimnak is tetszik. Végre, valamiben egyetértek velük. Mickey… Minden szempontból 10-es. Meg is érdemli őt a felesége. De akkor is fogunk mi még nyulat fogni a parkban, remélem.
• Megszerettem a Duna-partot, Ligetet. Kiskoromban mindig ott bicajoztunk, gyűjtöttünk gesztenyét, csigát, télen szánkóztunk, futottunk este a denevérek elől, etettünk hattyút, néztük a hatalmas jégtáblákat és az elsüllyedt uszályt a börtön alatt.
  Már egyáltalán nem ezért szeretek ott sétálni. Teljesen másért.
• mára már megbolondultam, nem akarok élni. Rájöttem, hogy semmi értelme, már nem az a vigyorgós valaki vagyok, aki mindenkihez odamegy beszélgetni a Duna-parton, vagy azért ” fenyegeti ” meg a szolfézstanárnő, mert a sok nevetése miatt nem lehet órát tartani.
• Elég sokáig reménykedtem benne, hogy létezik igaz barátság, aztán rájöttem, hogy nem.
• A következő mondatot meg a napokban kaptam levélben. (A személy miatt különösen meglepődtem és jólesett. Több ilyen úgysem lesz):
  

  Én mindig nagyon örülök, amikor látlak (de ezt remélem úgyis tudod…).

Handel

Csak ennyit akartam. Vége.

Gabó  2012. jan. 26., 13:11 életem, én